Vérmedve régebbi írása.
Kutatunk a demokrácia és a jólét csalóka illata után, mint éhes ember a vásárban a lacipecsenyést keresve. Elhitették velünk, hogy a jólétünk záloga az a művi szabadság, ahol más érdekekek, és urak határozzák meg a szólásszabadságunk, létünk és boldogulásunk határait. Kihasználtak minket, hangzatos szólamokkal tömtek mint az egyszerű falusi libákat, és mi nyeltünk, fulladozva bár, de gazda kezétől csak nyeltünk, hogy eladhassanak minket. Nem vettük észre, hogy csak levágásra tartanak minket jóval vagy csak hitvány táppal.
Európa négerei vagyunk ahol szabadon lehetünk rabszolgák az új és régi avítt ideológiák árnyékában. A törzsfőnökeink ilyen vagy olyan díszeket magukra festve árulják lelkünket, értékeinket az új vagy visszatérő régi urainknak. Hiszen a régi urak is visszatértek a határokra, és nyújtják mohó kezüket felénk, és mi kisemmizett érzékeny lelkek várjuk, hogy a kezeik simogatást vagy újabb ütéseket tartogatnak számunkra.
Mindig mindenhol azt olvassuk, hogy mi a lakosság vagyunk minden bajnak szegénységnek az okozója. Talán igazuk van, mert mi választjuk ki minden egyes alkalommal az érdemteleneket arra, hogy irányítsák az országot. Ugyanaz a hatalmi elit fajta kezd kialakulni az országban akiknek ez a nép minden szenvedést és nemzettragédiát köszönhet, mert ha jobban magunkba nézünk Trianont is a pöffeszkedő "nemeseinknek" köszönhetjük. Féltem-e hazát, a szívemhez nőtt. Mert ne feledjük: kicsit sárgább kicsit savanyúbb, de a miénk.
A pártok mint finomnak tűnő zsemlegombócok kínálják magukat a nagy Magyar vad(as) mártásban. Mi vagyunk ebben az országban a száj a fog a nyelv, és a szavazók sokasága a nemzet ízlelő bimbója. A választás is olyan mint az első falat, csak ezt kiköpni lehetetlen, mert 4 évre a torkunkon akadhat az epe keserű mindent átható íz.